Könyvajánló: Clarissa Pinkola Estés: Farkasokkal futó asszonyok - Bevezetés a nőiség őseredetének titkaiba

Clarissa Pinkola Estés - mesemondó, író, és pszichológus - mesék, meseelemzések segítségével kalauzol végig bennünket a nőiség megélésének lehetséges stációin. A szerző amerikai pszichológus, aki szegény mexikói szülőktől született, ám 4 éves korában örökbe adták egy hasonlóan szegény és írástudatlan magyar házaspárnak. Emiatt a családban különösen fontos volt a mesemondás, és a mesékre való emlékezés képessége. A különböző kultúrák, és az erős szóbeli hagyomány keveredésének hatása okozhatta különleges érdeklődését a népmesék felé. Gyermekkorában sok időt töltött a szabad ég alatt, a természet közelségének szeretete is áthatja a könyvet.

A meseelemzés, szimbólumelemzés sok pszichológiai irányzatban elfogadott módszer, mind népmesék, mind pedig az egyes emberek történeteinek elemzésével megkísérelhetjük megérteni, mi lakik az emberi lélek mélyén.

A könyvben sok az európai kultúrkörben ismeretlen, amerikai indián, vagy eszkimó mese, de helyet kaptak európai történetek is benne, például Andersentől A rút kiskacsa, vagy az orosz mese Világszép Vasziliszáról és a Vasorrú Bábáról. Minden mesét a szerző értelmezése követ.

Természetesen nem az egyetlen lehetséges értelmezés, mivel minden mesének annyiféle értelme van, ahányan meghallgatják, de nagyon tanulságos elolvasni, és elgondolkodni a szerző magyarázatain. A mindennapi életből, saját, és kliensei életéből vett példákkal is illusztrálja a leírtakat.

Kedvcsinálónak álljon itt egy részlet a könyvből. (Sem a történet, sem az értelmezés nem az én munkám.)

"A Csontváz Asszony, avagy Mese a Szerelem Igaz Természetéről

A lány olyasmit tett, amit az apja helytelenített, noha már senki nem emlékszik, mi is volt az valójában. Az apa felvonszolta a leányát a sziklára és beletaszította a tengerbe. A halak megették a húsát és kivájták a szemét. Csontváza a tenger fenekén hevert, néha ide-oda görgött a víz áramlásával.

Egy nap halász tűnt fel a vízen, volt idő, amikor sokan halásztak ebben az öbölben. Ez a halász azonban messziről sodródott ezekre a vizekre, s nem tudta, hogy a helybeliek nem járnak már ide, mondván, itt szellemek tanyáznak.

A halász kivetette horgát, az lemerült a víz mélyére, a mi másba akadt volna bele, mint a Csontváz Asszony bordájába. A halász azt gondolta magában, „Ó, most aztán nagy hal akadt a horgomra. Most megfogtam!” Már azon jártak gondolatai, hogy milyen sok ember eszik majd az óriási halból, milyen sokáig kitart, s milyen hosszú ideig nem kell majd a halászással törődnie. Miközben a horgára akadt hatalmas súllyal küzdött, a tenger tajtékot vetett, a kajak hánykolódott és rázkódott, mert a csontváz lent a mélyben ki akarta magát szabadítani. De minél inkább küszködött, annál jobban belegabalyodott a zsinórba. Hiába volt minden, bordáinál fogva megállíthatatlanul húzta felfelé a halász.

A férfi elfordult, hogy előkészítse hálóját, így nem láthatta a hullámok fölé emelkedő csupasz fejet, nem látta a koponya üregeiből elővillanó korall-lényeket, a hajdan vakítóan fehér fogakon ülő apró rákokat. Mire a férfi megfordult hálójával, az egész csontváz ott lebegett a víz színén, hosszú metszőfogaival a kajak csúcsába kapaszkodva.

„Jaj!” kiáltott a halász. Térdre esett, szemei elsötétedtek a borzalomtól, fülei vörös tűzben égtek. „Jaj!” sikoltott. Evezőjével lelökte a csontvázat a csónak orráról és őrült módon a part felé evezett. Mivel nem vette észre, hogy a csontváz a zsinóron maradt, rettegve látta, hogy az, mintha felállt volna a vízben, egészen a partig üldözte. Bármerre rántotta is a kajakot, a csontváz mindig mögötte maradt, lehelete végigsöpört a vízen, karjai előrenyúltak, mintha meg akarnák őt ragadni, s lehúzni a mélybe.

„Jaj! Jaj!” jajveszékelt a halász, miközben partot ért. Egyetlen ugrással kinn termett a kajakból, megragadta halászbotját és rohant, rohant, s észre sem vett, hogy közben a zsinóron magával vonszolta a Csontváz Asszony korallfehér testét, ami bukdácsolva követte őt, amerre száguldott. Végigfutott a sziklákon, magával vonszolva a csontvázat. Rohant a fagyott tundrán, mögötte a csontváz. Végigtaposott a száradni kirakott húson, ami darabokra tört, miközben csizmája elrongyolódott.

Ezenközben a néhány fagyott halat szorongató csontvázat mindvégig maga után vonszolta. A csontváz, mivel hosszú, hosszú idő óta nem evett már, nekilátott a halaknak. A halász végül elérte jégkunyhóját, bevetette magát a bejárati alagútba, s négykézláb szélsebesen befelé kúszott. Ott feküdt a sötétben lihegve, görcsös sírástól rázkódva. Szíve erőteljesen dobolt. Végre biztonságban van, ó igen biztonságban, hála az Isteneknek, a Hollónak, igen, hála a Hollónak, igen, és hála az áldásosztó Sednának, biztonságban…van…végre.

Amikor aztán meggyújtotta bálnaolaj-lámpáját, látta, hogy ott fekszik ő-az a valami-egy halomban a hópadlón, egyik sarka a vállán, egyik térde a bordái között, másik lába a könyökén. Később nem tudta a halász elmondani, hogy mi is történt. Talán a tűz fénye enyhítette a látványt, talán az, hogy a halász magányos férfi volt. Mindenesetre valami jóság szállta meg, s lassan kinyújtotta szutykos kezét, és kedves szavakkal, amikkel anyák becézik gyermekeiket, elkezdte legombolyítani a halászzsinórt a csontvázról.

„Na, na, na.” Először a lábujjakat, majd a bokákat szabadította ki. „Na, na ,na.” Kitartóan ügyködött egész éjszaka, végül prémekbe burkolta a csontvázat, hogy felmelegedjék, s a Csontváz Asszonycsontjai emberformán feküdtek egymás mellett.

A férfi tüzet is rakott, időnként a csontváz felé pillantott. A prémekbe burkolt csontváz pedig nem szólt egy szót sem- nem is mert megszólalni,- nehogy a halász kivonszolja, s levesse a szikláról,amitől a csontjai darabokra törnének. A férfi elálmosodott, hamarosan elaludt. Alvás közben-tudja ezt mindenki- néha könnycsepp gördül ki az alvó szeméből; nem tudjuk milyen álom okozza ezt, csak annyit tudunk, hogy vagy szomorú, vagy vágyakozó álom lehet. Ez történt a férfival is. Csontváz Asszony meglátta a tűz fényében ragyogó könnycseppet és hirtelen roppant szomjas lett. Odakúszott az alvó férfihoz, s ajkát a könnycseppre illesztette. A csepp akkorára duzzadt, hogy Csontváz Asszony csak ivott, ivott, amíg szomját nem csillapította. Lefeküdt a férfi mellé, s kivette szívét, ezt a hatalmas dobot. Megdöngette mindkét oldalát, dobolás közben így énekelt," Hús, hús, hús!"Minél tovább énekelt, csontjai annál inkább megteltek hússal. Hajért, jó szemekért, szép, telt kezekért énekelt. A lábai között melegségért, mellekért, s minden olyasmiért énekelt, amire egy nőnek szüksége van. Amikor ezzel végzett, leénekelte az alvó férfiról a ruháit és mellé bújt, hogy bőrük összeért. Viszahelyezte a hatalmas dobot, a szívet a férfi testébe, mire az felébredt, átölelték egymást, s összefonódtak egész éjszakára, egy új, jó, hosszantartó ölelésben.

A mese értelmezése:

1. A kincs megtalálása...

Amikor "valami a horgunkra akad" legtöbbször nem tudjuk, hogy a legdrágább kincset találtuk-e meg. Ahogy a mesebeli halász, mi is azt gondoljuk " Ó ,ez nagy hal, most nagy fogásom lesz, hosszú ideig táplál, izgalomba hoz, megkönnyíti az életemet, olyan amit otthon büszkén mutogathatok a többieknek."

Így gondolkozunk naívan, vagy hosszú ideje nélkülözve, vagy nagyon fiatalon, be nem avatottan, éhesen, vagy sebzetten. A trófea meglelése és elnyerése az ilyen gondolkodás csapdája. Nem is szeretetnénk sokat dolgozni érte, "csak" kihalászni. Könnyű dolog tétlenül heverészni és a tökéletes szerelemről álmodozni. Olyan érzéstelenítés ez, amelyból talán ki sem gyógyulunk, ha csak nem ütközünk véletlenül valami értékes dologba. Akkor aztán a lélekre vár az a feladat, hogy ne nézzen el amellett , ami a felszínre bukkant, hogy a kincsben felismerje a valódi kincset, bármilyen szokatlan formájú legyen is. Kapcsolatunk kezdetén csak egy kis izgalomra, vagy "segíts, töltsd velem az éjszakát" nyugtatóra vadászunk. Legtöbbször úgy teszünk, mintha a virágzásunknak és lázban égésünknek soha vége nem szakadna.

Pedig tudjuk, hogy a kapcsolatok néha meginognak, amikor az előkészítő szakaszból abba a stádiumba érünk, ahol meglátjuk, mi akadt a horgunkra, amikor vége az "édes kedvesem" korszaknak.

Ha a szerelmesek nem hagynak fel az erőltetett vidámsággal, az örömök állandó hajszolásával, ha továbbra is a szexuális viharokat vagy gyönyörök zuhatagát hajszolják és nem tesznek semmi erőfeszítést, akkor lezuhan a szikláról, és újra a tengerbe fullad.

Ha a szerelmesek nem bírják ki a szerelem átalakító erejét, szerelmük nem lép túl a hormonális késztetéseken. A szerelemnek ára van. Bátorságot kell érte adnunk. Messzire kell érte mennünk. Valami ilyesmiről van szó: két ember táncba kezd, hogy lássák, tudják-e egymást szeretni. Egyszerre csak váratlanul a kapcsolatban valami fogyatkozni kezd.Gyakran arról van szó, hogy fájdalmasan lecsökken a szexuális vágy öröme, vagy egyikünk meglátja a másik törékeny, sérült oldalát, vagy úgy érzi, hogy a másik "nem igazi trófea". Mégis ez a legjobb pillanat, amikor alkalmunk van bátorságot mutatni és megismerni a szerelmet. Szeretni azt jelenti: együtt maradni. Hogy akkor is maradunk, amikor minden sejtünk azt kiáltja " Fuss!"

Pedig ez a varázslat ideje. Kitartással, bátorsággal, ez a csoda felfedezésének lehetősége.

2. Üldözés és rejtőzés.....félelmek.

Erősíteni és gyógyítani tud, amitől az ember fél. Egy kapcsolatban idővel egyik, vagy másikban felmerül a menekülés vágya. Amikor bepillantást nyerünk a másikba, néha eszeveszett sebességgel futásnak eredünk, hogy olyan távolra kerüljünk önmagunk félelmétől, amilyen messzire csak tudunk. A szerelmesek ilyeneket mondanak: "Mással jobban fogok boldogulni", vagy "Nem akarom feladni....", vagy "Nem akarok változtatni az életemen", vagy "Nem akarom sebeimet, vagy bárki másét látni", vagy " Nem állok készen".

Van, aki azt hiszi – tévesen - hogy kedvese elől fut. Nem a szerelem elől fut, nem a túlzott közelségtől, nem a lekötöttségtől való félelmétől. A mélyebb probléma a bizalmatlanság. Azok, akik elfutnak, az odaadó élettől félnek. Meglátjuk, hogy " mi akadt a horgunkra" és kétségbeesetten el akarjuk hagyni. Folyton ezt tesszük az életben. Felüti fejét valami félelmetes. Először nem figyelünk, megpróbáljuk kihúzni, azt hisszük, hogy nagy zsákmányra leltünk. Valóban kincs, de nem az, amire számítottunk. Félelmet ébreszt. Megpróbálunk hát elfutni előle, magunk mögött hagyni őt, vagy kicsinosítani és olyanná tenni, ami idegen tőle.

Csak a szépet akarjuk mindahányan. Így ellökjük Csontváz Asszonyt, de az nem tágít. Futásnak eredünk. Ott fut a nyomunkban. Ő az a tanító, akit akartunk."Ne, ne ilyen tanítót!" -sikoltunk. Másikat akarunk. De nincs más. Ezt a tanítót kapja mindenki. Újra, és újra, amíg meg nem tanulunk szembe nézni a feladattal. Nincs kerülő út. Ha az ember szeretni akar, nincs kerülő út. A Csontváz Asszony megölelése a feladat. Kihívó feladat nélkül pedig nincs átalakulás.

Feladat nélkül nem érezhetünk igazi elégedettséget. A kellemest szeretni nem nagy követelmény. Igazán szeretni csak olyan hős tud, aki legyőzi tulajdon félelmét. Aki szemügyre veszi félelme tárgyát, s paradox módon hittel, és csodálattal felel rá.

3. A csontváz kibogozása...

Könnyű elfordulni attól, ami nem szép. A szeretet nem csupa gyertyafény és gyarapodás. A kibogozás azt jelenti: varázshatalmú, tudó lélekké válni...megérteni, belátni. Kibogozás közben megtanuljuk egymás gyengeségeit, szokásait. Tudomást szerzünk önmagunkról és a másikról. A titok kibogozása hatalmas tudást hoz magával. Tudjuk, mikor jön el mindennek a maga ideje a göröngyös utakon döcögve és a sima utakon száguldva. Nincs ennél megtartóbb, táplálóbb, nagyobb erővel rendelkező tudás a szeretetről."