A pszichológiai gondolkodásban régebben általában az volt erre a válasz: lehetőleg aludjon külön ágyban, és külön szobában is a csecsemő, így később a kisgyermekkorban sem lesz gond azzal

Meddig egészséges, ha a szülő és a gyerek együtt alszik? A pszichológiai gondolkodásban régebben általában az volt erre a válasz: lehetőleg aludjon külön ágyban, és külön szobában is a csecsemő, így később a kisgyermekkorban sem lesz gond azzal, hogy hajlandó legyen külön aludni. A közgondolkodás, és a pszichológiai gondolkodás is sokat változott azóta: az igény szerinti szoptatást egyre többen alkalmazzák, márpedig ilyenkor az anya dolgát megkönnyíti, ha a pici ágyát egészen a szülőké mellé húzzák, vagy a baba a szülők ágyában alszik. Ez viszont felveti a kérdést: Mikor van itt az ideje annak, hogy a gyerek külön aludjon? Erre rengeteg elmélet létezik, szoktatási módszerekkel, érvekkel, és ellenérvekkel. Egyesek szerint várjuk meg, míg a gyerek maga dönt úgy, hogy külön szobában alszik. Mások szerint a korai időszakban történt együtt alvás nevelési hiba, amit a szülőnek korrigálnia kell: a külön szobába lefektetett, zokogó gyereket „rá kell nevelnie”, hogy aludjon külön. Sok szülő neki is kezd ennek, de megsajnálja a gyereket, aki így megint a szülői ágyban köt ki. Azt gondolom, hogy sehol sem lehet általánosítani, elméleti megközelítések helyett érdemes a helyzethez kötődő érzésekkel, érzelmekkel foglakozni.

Az anya és a csecsemő közötti kapcsolat a kezdetekben igen erős, ezt nevezzük szimbiózisnak. Az anya a csecsemő minden rezdülésére figyel, igyekszik minden igényét kielégíteni. Ez azt a célt szolgálja, hogy a babában kialakuljon a biztonság érzése. A nyolcadik hónap körül kezdi megérteni, hogy anyja, gondozója különálló személy, akit elveszíthet, innentől sokkal jobban félni kezd az egyedülléttől, mint eddig. (Ez a normális fejlődés része, nem jelenti azt, hogy az előzőekben bármi trauma is érte volna a babát.) Ahogyan fokozatosan nyílik ki a világ felé, egyre több minden érdekli, arra van szüksége, hogy megélhesse a világ felfedezésének szabadságát, és azt is, hogy ha bármi túl ijesztővé válik, mindig ott van a biztonság, amelyet az anya nyújt. Az anya feladata tehát, hogy gyermekét mindig abban a mértékben óvja, amennyire azt a fejlődési foka megkívánja. (Az Ödipusz komplexusról szóló cikkemben erről részletesebben is írok.) A leválás, leválasztás folyamata ugyanolyan fontos, mint a biztonság megadása. Ahogy a gyermek egyre nagyobb lesz, az anya fokozatosan egyre jobban kilép a szimbiózisból. A folyamat tehát ösztönösen, anya és gyermeke kölcsönös közeledésével-távolodásával megy végbe. Vannak azonban olyan események, helyzetek, amikor érzelmi problémák hátráltatják ezt a természetes folyamatot.

Lehetséges, hogy az anya valami miatt nagyon aggódik, félti gyermekét. Ilyenkor valamilyen feldolgozatlan veszteség, félelem, gyász állhat a háttérben. Ez olyan esetekben gyakori , ha az anyának már volt előzőleg elveszített terhessége, esetleg ha a pici születésekor, vagy a terhesség alatt valami komoly probléma merült fel. Olyankor is előfordul, ha öröklődő betegség van a családban, vagy olyan haláleset történt, aminek a feldolgozása még nem történt meg. A veszteségtől való félelem élménye ott van az anyában, és mivel érzelmi egységet alkotnak, a gyermekben is megjelenik. Ilyen helyzetben hiába is várnánk, hogy a gyermek fogja jelezni, ha megérett a külön alvásra – hiszen az anya sem érett meg rá, hogy őt elengedje.

A másik gyakori probléma, ha a házasságban gondok vannak. A gyerek ilyenkor szinte villámhárító szerepet tölt be a szülők ágyában. És erre az esetre is igaz, hogy, - bár nem biztos, hogy megérti a szituációt, - érzelmileg pontosan tudja, ha ő nem lenne ott, a szülők között robbanna a feszültség.

Elméletektől, világnézettől függetlenül tehát érdemes mindig végiggondolni: a szülőknek, főleg az anyának milyen érzései vannak az együttalvással, illetve a gyerekek külön szobában való alvásával kapcsolatban.