Rajzelemzés

Mostanában rengeteg rajzelemzéssel foglalkozó cikkel, tanfolyammal találkozom az interneten. Divatos lett az önismereti munka, ennek keretében saját magunk, a hozzánk közel állók, így gyermekeink rajzainak „kielemzése” is. Ez együtt jár azzal, hogy Magyarországon egyre elfogadottabb lesz a lélektani tudás, egyre kevesebben gondolják, hogy csak a „bolondoknak” van szükségük pszichológusra. A tanfolyamok gyakran azzal kecsegtetnek, hogy meg is tanulhatjuk pontról pontra, hogy mi mit jelent. Mit jelent, ha pici figurákat rajzolunk, ha kitöltjük a teret, ha jobbról /balról/középről süt a nap, és így tovább.

A rajzelemzésnek azonban, mint bármilyen önismereti munkának, abból kell kiindulnia, hogy a rajzoló számára mit jelent a kép, milyen érzéseket kelt benne. Mindennek jelentősége van: a rajzolás folyamatának, a közben esetleg eszünkbe jutó emlékeknek, annak, hogy a folyamat végén elégedettek vagyunk-e a kész művel, vagy éppen rá se bírunk nézni, vagy, hogy melyek azok a részek, amiket többszöri javítgatás után sem tartunk jól sikerültnek. A rajzelemzés valójában két embert igénylő munka: az alkotóé, és valakié, aki segít a rajzolónak, hogy megfogalmazza, mit is jelent neki a rajz. Nincsenek kőbe vésett igazságok.

Az sem mindegy, hogy hol születik a rajz. A pszichológiai önismereti munkát mindig szerződés előzi meg, amelynek lényeges eleme a titoktartás. Ha már kialakult a bizalom, egy ilyen védett helyzetben könnyebb megnyílni, a rajzok, és az elmondott élmények személyesebbek lesznek.

Éppen ezért óvatosan kell bánni a rajzelemzéssel. Különösen családi konfliktusoknál fordul elő, hogy az emberek gyermekeik családrajzából, abból, hogy kihez áll közel a gyerek a rajzon, kinek a kezét fogja, megpróbálnak következtetéseket levonni arról, hogy kihez kötődik jobban. Pedig előfordulhat, hogy különböző helyzetekben, különböző vélt vagy valós elvárások súlya alatt több különböző rajz is születik. Bánjunk tehát óvatosan a rajzelemzéssel, még saját önismereti munkánk keretében is! Tapasztalatom szerint a rajzolás folymata, az érzések, állapotok képi megjelenítése az, ami végül belátáshoz, önismereti fejlődéshez vezet, és ehhez nem feltétlenül szükséges elemzés, csak egy segítő jelenléte, akivel ezeket a belátásokat megoszthatjuk.